Hivatalos

Sok szülő tanácstalanul áll gyors és zajos világunk színes kavalkádjában: Mire van szüksége a gyermeknek? Mitől kell megóvni és hogyan? Mi fejleszti és mi nem?

A kérdés éppen olyan jogos egy újszülött esetében, mint egy tizenéves kamasznál.

Ez a cikk nem kíván átfogó válasszal szolgálni a feltett kérdésre, csak egyetlen aspektust vizsgál: a mesét.

Milyen hatással van a mese a gyermek lelkére? Mikortól meséljünk, mennyit és mit? Ilyen és ehhez hasonló kérdéseket feszegetünk írásunkban.

A mese ősidők óta létezik. Amióta beszéd van, mese is van. De csak az utóbbi évszázadok elképesztően felgyorsult technikai világa tette igazán létfontosságúvá a mesét. Sajnos éppen ez a kor az, amelyben leginkább eltávolodott az ember és ez által a gyermek is, az igazi, neki megfelelő meséktől.

Az elkorcsosult képregény-mesék képei és szövegei nem gyógyítóan, hanem rombolóan hatnak gyermekeink fantáziavilágára.

Senkinek nem újdonság a tévé előtt magányosan ücsörgő kisgyermek, aki lélegzetét visszafojtva, ámuló szemekkel és szélesre tárt lélekkel, válogatás nélkül fogadja be mindazt, amit az elektronikus bébiszitter rászabadít.

A mai gyermek környezete legtöbbször sivár, felesleges tárgyaktól túlzsúfolt és zajos. Nem a természet hangjai ölelik körbe, lágyan óvva testét és lelkét. Nem trillázó madárcsicsergés, hanem a mobiltelefon, a fax, a mosógép, a porszívó zaja. Nem lágy szellő, hanem poros és fülledt, túlfűtött légtér, nem csillagos égbolt, hanem neonokkal tapétázott toronyházak, és végül de nem utolsó sorban nem szerető, gondoskodó szülők, hanem bébiszitterek, szerves és szervetlen nevelők, akik minden igyekezetüket latba vetve sem versenghetnek a kisgyermek számára létfontosságú anyai és apai szeretettel.

Rudolf Steiner szerint – és ő mindezt a múlt század eleje táján írta! – elsivárosodott korunk banális képei között a gyermek lelkének megmentője a mese. A természet képeinek – csillagokkal teleszórt ég, a hold vékony sarlója a hulló csillag, és a végeláthatatlan erdőségek – hiánya nélkülözhetetlenné teszi a mesét, amely egyedüli gyógyírként feltámaszthatja és életben tarthatja a gyermeki lélek egyik legfontosabb táplálékát: a fantáziát. Ősképek és a természet nélkül a gyermek kétféle módon reagál: vagy magába fordul, vagy „vastagbőrű" érzéketlenséget fejleszt ki, hogy védekezzen az őt ért brutális technikai túlzsúfoltság ellen.

Az érzékeket ért napi támadások tovább vibrálnak az áloméletben, aminek nyugtalanság, fáradtság és hiperaktivitás az eredménye.

A mai kor gyermekének leginkább nyugalomra, csendre és belső képekre van szüksége, hogy ellensúlyozni tudja az őt ért rengeteg felesleges érzéki benyomást.

A félelmek, amelyekre nem kapnak oldódást, lassanként elharapódznak, a tudattalanba süllyednek, és például deviáns viselkedésben törnek utat maguknak.

Jó példa erre az a NewYork-i óvoda, ahol kizárólag olyan történetek hangzottak el – azok is csak felvételről, nehogy valaki véletlenül máshogy, vagyis hibásan olvassa fel őket – amelyek a technokrata világ dicshimnuszát zengték. A gyermekek egész nap rohangáltak, mint az őrültek, a zsivaj minden mértéket felülmúlt, a pedagógiai vezetés pedig boldog mosollyal nyugtázta, milyen „életrevaló" kis lurkók kerülnek ki az oviból. Az egyik pedagógus, aki rendszeresen részese volt a gyermekek tébolyult viselkedésének és megfigyelte, hogy egy percig sem lehet őket bármivel nyugalomra inteni, vagy felkelteni a figyelmüket, egy ízben, amikor az óvoda vezetése távol járt, elővett egy mesekönyvet, és igazi mesét olvasott fel a gyermekeknek. Lássanak csodát, pár perc múlva a zsivaj elült, és az óvónő zavartalanul végigolvashatta a mesét tátott szájú hallgatósága előtt. A nyugalom és a csend gyógyító érzése magával ragadta az óvónőt és másnap is mesélt a gyermekeknek, akik továbbra is odaadóan és áhítattal hallgatták. Ám ekkor belépett a vezető pedagógus és döbbenten tapasztalta, hogy „életrevaló zsivajgás" helyett a teremben teljes csend uralkodik. Kifakadt: - Mire kényszeríti maga ezeket a szerencsétlen gyermekeket?! Azonnal fejezze be! -

Az óvónő nem olvashatott többé mesét és a bolond rohangálás és üvöltözés folytatódott. Az óvónő hamarosan felmondott. A történetet Jakob Streit, meséli el, és maga is egyetért a történetbeli óvónővel abban, hogy a gyermekek lelkét leginkább a mese képes megragadni, vigasztalni és fejleszteni.

Egy másik jellemző történet szerint egyszer egy apuka magával vitte három éves kisfiát egy üzleti tárgyalásra. A gyermek bágyadtan hallgatta a számokat, egyenleteket, adatokat és tényeket. Órákkal később az apa észbe kapott és hogy kicsit felrázza unatkozó gyermekét, pénz helyett azt mondta: a kis kakas gyémánt félkrajcárja. Mire gyermeke szemei hirtelen felragyogtak és örömmel felkiáltott: - Látod pap, most jól beszélsz! -

A gyermeket nem érdeklik a dualitásba szakadt világ felszínes tényei. Ősképekre van szüksége, mert ezek még sokkal közelebb vannak szellemhez szokott lelkéhez, mint a fizikai sík mennyiségi adatai.

A legkisebb gyermekek teljes egységben érezve magukat a világgal a lehető legnagyobb védelmet igénylik. Nem értik és így ártóan hat rájuk a jó és a rossz harca, amit ma már a legkisebbekre is ráerőltetnek.

Nem igaz tehát, hogy például a Grimm meséket vagy akár a magyar népmeséket bármely korosztálynak felolvashatjuk.

A legkisebbek nem vágynak rá, hogy felolvassunk nekik, de annál inkább szeretik az anya szívből és a lélek bölcsességéből fakadó saját, rövid kis történeteit, amit az álom peremén mosolyogva és megnyugodva hallgatnak manóról, szellőről, kavicsokról, napsugárról, vagy éppen az aznapi tevékenységekről. Szívesen veszik a folytatásos mesét például egy kis manóról, aki bejárja házuk táját, fokról fokra ismerkedve mindazzal, amivel ő is éppen ismerkedik: a konyhával, a vízzel, a fürdéssel, a fogmosással, a tűzzel ( ami már magában olyan izgalmas egy picike gyermeknek, hogy aznapra el is van látva kalandokkal ) a padlással, a pincével és a kerttel. A manócska később messzebbre is zarándokolhat, ahol megismerkedhet a tájjal, az állatokkal és a természet elemeivel. Mindez megunhatatlan gyönyörűséget okoz a pár éves gyermeknek, de csak ha azt az anyukája meséli. Az anyától jövő saját történet még akkor is többet ér egy szépen hangzó mesekazettánál, ha ügyetlenke, vagy suta.

A gyermek egész lényével kíséri a mesét és a mesélőt. Egy kazettát nem lehet lényünkkel kísérni, a kazetta nem fogja észrevenni, mikor jön el az a pont, ami sok, amit nem akar, vagy másként akar hallani a gyermek. A kazetta nem fogja ölbe venni és átölelni, amikor megjelennek szemében az együttérzés vagy a szomorúság könnycseppjei. A gyermek magára marad felbolygatott érzelemvilágával, amit az anya lágy ölelése kellene hogy feloldjon és elsimítson.

A gonosz és a jó ütközését mindenképp kerülnünk kell mindaddig, amíg a gyermekben meg nem születik a polaritás igénye. Ő maga fogja sugallni nekünk, hogy kész van erre. Elvetett megjegyzéseiből, viselkedéséből kihámozhatjuk, ha elérkezett az ideje a népmeséknek vagy a Grimm meséknek. Ez körülbelül az óvodás kor elején történik meg, de minden gyermeknél más és más időpontban. Lelke legmélyén egyszer csak felmerül benne az érzés, hogy a jó az jó, a rossz pedig rossz. Ezt nagyon nehéz mesterségesen létrehozni, hovatovább azt mondanám, lehetetlen. A léleknek éppen ezek a megnyilvánulásai szembesítik az embert a legtermészetesebb módon azzal, hogy egy öröktől fogva létező, kozmikus moralitás-törvénnyel állunk szemben, nem pedig a nevelés csodájával. Aki megpróbálta már elmagyarázni egy négy éves gyermeknek, hogy amit tett az rossz, az tudja miről beszélek. No pláne, ha nem is azt mondjuk, hogy amit tett az rossz, hanem egyenesen őt magát állítjuk be rossznak. A gyermeket meg lehet tanítani, hogy féljen, ha elkövet bizonyos cselekedeteket, ha csúnya szavakat használ vagy kifejezi a dühét. Azt is hamar megtanulja, ha bizonyos tetteit, mondatait követően jutalomra számíthat, de ez nem azonos a belülről fakadó moralitással, amikor a jót magáért a jóért teszi.

Sajnos ma kevéssé bízunk gyermekünk veleszületett ösztönös megérzésében, ami arra sarkallja, hogy a szimpátia segítségével azonosulni akarjon a jóval és az antipátia segítségével elhatárolódjon a rossztól. Pedig ez ösztön annyira erős, hogy a lelkében isteneknek kikiáltott szülők is csak ideiglenesen mehetnek szembe a kozmikus moralitás e törvényével anélkül, hogy a gyermek észrevenné. Ekkor eldönti, hogyan reagál a törvényszegésre: elfordul a szülői mintától és a lelkét követi, vagy azonosul vele és belemegy a látszat-játszmába, miszerint is: „elég, ha a kívülről jónak látszom, amúgy azt teszek, amit akarok, csak mások ne lássák". Erre utal a szülői szájakból sokszor felhangzó érdeke mondat: „Ezt meg ne lássam még egyszer!" Egy normális gyermek azonnal levonja a következtetést: Szabad, csak meg ne lássák.

Ha úgy érezzük, hogy gyermekünk kiszakadt az egységből és próbálkozunk, mert már amúgy is öt éves, tehát ideje „behozni a lemaradást", mégis láthatóan halálra rémíti a farkas vagy a gonosz mostoha problémája, akkor függetlenül évei számától, hagyjunk neki időt, mert a lelke még nem készült fel a gonosszal való találkozásra.

Ha viszont teljes egyetértésben hallgatja a farkas szigorú megbüntetését, a mostoha királynő halálát és együtt ujjong a jó győzelmével, akkor elérkezett az idő, hogy bevezessük őt a mesék káprázatos világába.

Félreértések elkerülése végett, nem arról van szó, hogy jól megmutatjuk neki, milyen is az a világ, ami „valós", ahol „ember embernek farkasa" és mindenki jó is meg rossz is. A gyermek lelke nem készült még fel arra, hogy brazil sorozatok bonyolultnak nem nevezhető mis-más lelkivilágába nyerjen betekintést. A mostoha nem egy morfondírozó, a „jó vagy rossz legyek?" dilemmájával megáldott, fejlődése közepén járó, harmincas nőszemély a társkeresőből, hanem szimplán a gonosz. Hófehérke pedig nem azért teszi mindig azt, ami helyes, gondolja mindig azt, ami jó és érzi mindig azt, ami szép, mert kissé meggárgyult, és képtelen észrevenni, mi zajlik körülötte, hanem mert ő a jó. Egyik sem bonyolult síkokból álló összetett személyiség egy Dosztojevszkij regényből.

A kisgyermek egy másodpercig sem várja el, hogy a gonosz mostoha, gonosz tettének végrehajtása közben hezitálni kezdjen, vagy ne adj isten megtérjen, esetleg megszánja gaztette tárgyát. Minden ízében, lelkének minden rezdülésével arra vágyik, hogy antipatikusnak érezhesse a gonoszt. És minden ami ebben megakadályozza – teszem azt, anyja abbeli félelmében, hogy a gonosz túl gonosz, mentegetni kezdi annak tettét boldogtalan gyermekkorával -, összezavarja és elbizonytalanítja abban, hogy mi is a jó és mi is a rossz.

Forrás: Manifesztum 2011 / november-december

Szóljon hozzá!

Név (kötelező)

E-mail cím (kötelező)

Weblap

Kérek értesítést a következő hozzászólásokról

Frissítés

JComments

Felhasználói értékelés: / 0
GyengeLegjobb